Régi fényképpel a kezemben ülök a kanapén és bámulok magam elé. Jó ideje vagyok így és jól esik. A porszívó a szoba közepén- utálom, hogy nem lehet a vezetéket visszatekercselni- de most nem annyira zavar.

A kép az ölembe vagy 25 éve készült. Nem is tudom pontosan. De egy másik emléket idéz fel bennem. Vagy talán ugyanazt ?

Apáról mindig hasonló képek ugranak be:széles mosoly, nem is mosoly ;vigyor .Pedig a felső két foga közötti hézag- diastema orvosi néven- a mai tökéletes selfie-k világában photoshopért kiáltana , de ez őt cseppet sem zavarta. A kissé elálló füleivel, hamar felszaladt homlokával együtt sem. Ezen a képen is felhőtlen mosoly és töretlen bizalom sugárzik belőle. Hit és kiirthatatlan jókedv.

Sok mindent kaptam tőle. A fogakat a kis szünettel-köszi apa-bár vénségemre egy kisebb kocsi áráért eltűntette Kovách doktor. Megkoronáztak. A hajam se a fodrászok öröme. Lóg, kezelhetetlen, fakószürke színe semmiképp nem irigylésre méltó. Ritkaronda. Így együtt és külön-külön is: ritka, ronda.

A jókedv, a humor nálunk családi örökség. Mindenkinek bőven jutott.

Tőle kaptam a matek és a természettudomány világát is. Na de ez égi adomány. Az elismerő tekintet a kamasz fiam arcán, ha elém tol egy fizika példát: anya ezt is érti…Csodálatos érzés.

És az olvasás öröme. Őt ez emelte ki a rideg szegénységből. A könyvek világa. Falta könyveket. Olvasott egész fiatal korában és különleges memóriájának köszönhetően teljes verseket, oldalakat tudott előszedni a fejéből. Ismerte és idézte a már olvasottakat. Én már idézni nem tudok, csak az olvasás öröme az örökségem. Hiába, már csak halvány lenyomata vagyok az „eredetinek”. Fénymásolata apácskának. De a mai napig bizsergető boldogság egy könyvesboltban az orromhoz emelni az új könyvet és beszippantani azt a mesékkel, történetekkel teli illatot, amit a fedőlap takar. Ezt is Ő mutatta meg: hogyan kell hüvelykujjal az arcom előtt elpörgetni a lapokat, hogy a könyv illatú fuvallat megcsapjon. Mióta külföldön élek a könyv különleges kincs. A szavak benne a legbelső világom hangjai. Nem olvasok csak anyanyelven, mert az olvasás számomra könnyű öröm és képtelen vagyok ezt más nyelven megélni. A gyerekeim már két nyelven olvasnak. És egyiken se szívvel. Az új X, Y, W, Z Generáció. Számukra a könyv egy fárasztó, unalmas, szürke massza. Beleragad a fantáziájuk és nem tudják élvezni a betűk titkát. Gyurmaszerű lelkük nem lesz színes. Fakó marad. És lehet, hogy meg is keményszik majd, mint a gyurma, ha nem melegítik a kezükkel.

Újra visszaterelem a gondolataimat a fotóra. Apa nevetése, széles nadrágszára, a kockás inge nyakkendővel, kigombolt nyakkal. Ma nevetséges, akkor ez rendben volt.

Tisztán emlékszem a pillanatra. Karácsony, talán 1983-? Az ajándékok felett álldogáltunk. Mi már téptük volna szét a csomagolást, de egy fotó erejéig még vissza kellett tartani magunkat- ez apa kérése. Péterrel belenyugvással vettük tudomásul, hogy még várat magára a karácsony legjobb pillanata. A fotó most itt pihen a kezembe. És hogy mit kaptunk a Jézuskától azon a szentestén? Fogalmam sincs. A kép most ajándék a bánatos lelkemnek. Olyan rossz érzés feszít hetek óta. De ma különösen.

Már megvettem a repülőjegyeket. Idén is meglátogatom a szüleimet, a hazámat. Boldogsággal vegyes félelem van bennem. Úgy 5 éve mindig ilyentájt. A hazatéréstől nem félek. Tulajdonképpen szüleimtől se. Örömmel, izgalommal várnak. De én még se vagyok túl lelkes. Félelem telepszik rám és ez a gyomromban kövér golyóként ül. Mi fogad és egyáltalán fogad még valaki? Aztán elhessegetem magamtól még a csíráját is ennek a szikrányi rettegésnek, mintha átok lenne. Még rágondolni se szabad. Beteljesítő hatása lehet a gondolat erejének.

Ahogy a szememmel a már tiszta szőnyeg mintáját nézem, másik emlékkép ugrik be apukámról. A kockás szőnyeg előhúz egy újabb file-t a fejemből.

Az egri strandon ülök a hintában. A füves terület közepén egy csomó fürdőgatyás férfi bámulja az óriási sakktáblát. Kőből kirakott vörös-sárga beton sakktábla. Meccs folyik épp. És apa nyer. Az én okos apukám. Mert a sakk nem a hülyék játéka. Ezt én is tudom a hintában. Büszkén lököm magam és az ismétlődő fel-le lendülések között látom, ahogy ismeretlen fürdőnadrágok toporognak apa körül, a családtól elszabadult férjek, apák, a magányos férfiak mind gratulálnak neki. A sakk mindig része volt az életének. Jól játszott. Taktikázott, előre gondolkodott. És sokszor nyert. Én meg szerettem elkísérni a strandon a táblához, hisz ott volt a játszótér mellett.

Ma már nem játszik. Sokat üldögél ugyan, de inkább üres tekintettel. Már nem olvas és nem is nagyon van köztünk. Néz előre vagy lehunyt szemmel, éberen szundikál. Valahol messze a múltjában lapoz az emlékei között. De már ritkán osztja meg velünk. És ha megosztaná se lennénk részesei , mert ezek az emlékek gyerekkora történetei, és se anya, se mi nem vagyunk benne. Fájdalmas tudni, hogy egyre kevesebb szerepet kapunk az Ő mozijában. A közös emlékek folyamatosan, napi rendszerességgel törlődnek. A jobb napokon kommunikál, De ezek egyre ritkábbak. Rabként él a saját testében.

A csupa sziporkázó, humoros apukám helyén egy bizonytalan, apró, riadt kis ember van. Reggelente a terített asztalon tétova, hideg kezeivel keresi a tányért és a teás bögrét. Mert az igazi handicap nem a időskori demencia, hanem a szinte teljes vakság-demencia lesújtó kombinációja. És így várja az ebédet, a délutánt, a holnapot. A jobb és kevésbé jobb napokat.

Felállok és elpakolom a porszívót. A szekrény alól kiszippantott régi fotó óta kényszerpihenőn tartottam. Bánja a frász. Jó volt kicsit bambulni, apára gondolni. Aztán a gardróbszekrény polcán rátéved a szemem az ajándékokra, amit egész évben vásároltam anyáéknak. Kis semmiségek, hiszen nekik már nincs jelentőségük a földi, pénzen vehető örömnek. Eszembe jut a tavalyi hazaérkezésem.

Kivételesen busszal érkeztem haza közel 20 órás utazás után. Repülő,taxi, metró, órákig tartó várakozással tarkítva. Azon vekengtem, hogy milyen állapotban lesz apa. Mennyit romlott mentálisan. És ezt hogyan fogjuk megélni. Már utolsó két kanyart vette be a busz, amikor szinte már émelygésig fokoztam az önhergelésemet, a találkozástól való félelmemet. A busz befordult, és ahogy leléptem a buszról egy idős párt láttam háttal a busznak. Megfordultak. Egy éve nem láttam őket. Az apukám kezében egy csokor piros rózsa fehér selyemszalaggal átkötve. Anya óvatosan vezette, mert idegen környezetben még rosszabbul lát. Bizonytalan riadt tekintete volt, de kereste a hangomat a zsivajban. Elbőgtem magam, mint egy kamasz, zsebkendő nélkül töröltem szét a könnyeket az arcomon. És abban a pillanatban köddé vált a találkozástól való rettegésem. Elszállt a félelem belőlem. Virággal a kezében a busz mellett látva apámat az öröm és az önző gyermeki boldogság kisöpörte belőlem:

Szia Apa!Jól vagy?

Hihetetlen kék  szemei kikerekedtek és értetlenül kérdezte: Miért ne lennék jól?

S hogy milyen más szemében? A teste erőtlen és nem biztos, hogy emlékszik mi történt vele tegnap. Nem lehet egyedül hagyni egy óránál tovább, segítségre szorul a fürdőszobában és néha éjszaka eltéved a lakásban.

Elteszem a fotót a borítékba, a borítékot a fiókba. Jobb érzéssel vágok bele a délutánba. Kellett ez a kis idő a gondolataim rendezésére. Mert mi vár rám, ha hazamegyek? Semmi különös. Anya, és apa. Öröm és megnyugvás hogy láthatom őket. Hogy láthatom Őt. APÁT.